- Megállni, ebben a helyzetben? Na, ne! – Próbáltam poénkodni vele, de azután komolyra vettem a szót:
- Sajnos vannak gondjaim. Megint egyre többször érzem a torkomban a melléütéseket.
- Nem akarsz végre megszabadulnia a köveidtől? – kérdezte váratlanul Vircina?
-Tessék? Milyen kövektől? – értetlenül figyeltem kíváncsiskodó arcát.
Vircina azonban nem válaszolt, hanem háta mögé nyúlt és elővette varázspálcáját. Már nem is emlékszem mikor láttam utoljára használat közben.
Pár kört írt vele a levegőben, majd mint a közeli horgászuk a peca botjukat, megsuhintotta azt a tó tükre felé.
Ebben a pillanatban a mólók előtt pár méterre a vízen hullámok keletkeztek, de egyre rendezettebb alakban, majd lassan, de biztosan az apró tarajok egy arcot rajzoltak ki.
Felálltam a padról, de nem tudtam előre lépni. Földbegyökerezett a lábam, mert az arc egyenesen rám nézett.
Igen ő volt, világosan felismertem.
Bár hangot nem hallottam, de szája félreérthetetlenül megmozdult és a nevemen szólított, majd azt ismételgette, hogy „gyere, gyere…”
Vircina megrántotta a karomat és odébb taszított.
- Menj, ha neked ez kell! – szólt rám, de hangjában mintha dühös harag lett volna.
Különösen nem fogtam fel a szándékát, mert megbabonázva elindultam a hullámarc felé. Évekig figyeltem ugyanezt a tekintetett, volt időm megszokni, és akármennyire is végleg ki akartam magamból tépni ezt az őrült függőséget, igazából eddig nem sikeredett.
Már csak pár lépésre lehettem a partot szegélyező kövektől, amikor Vircina rám kiabált:
- Állj! Mi lesz a híres nevezetes mérlegeddel?
Varázsütésként hatottak a szavai.
Hiszen saját fegyveremmel lőtt rám. Én hangoztattam mindig is, hogy ha egy dolognak van jó meg rossz oldala, azt a mérleg két nyelvére kell helyezni, és majd eldől mi ér meg többet, mi pedig kevesebbet…
- Oké, igazad van! – válaszoltam megadóan, de közben nem tudtam a szemem levenni a hullámarcról. – Na, és hogyan legyen?
Tündérem újból suhintott egyet. Az arc összerezdült, én pedig azt láthattam benne, ahogy értetlenül néz rám, miért nem fogadok szót az ismételgetett kérdésének.
De nem volt időm ezen eltöprengenem, mert abból az irányból, ahol pár szál nád állt ismerős cuppogásra lettem figyelmes.
Huber, a vizitörpe csoszogott felém a tó felöl, kezében egy rozsdásodó mérleget tartott.
- Tessék, kezdheted! – Szólalt meg Vircina. – Ahány jót tudsz mondani, annyi virágszirom hullik a mérleg bal tányérjába. Ahány bánatot és keserűséget, annyi harmatcsepp fog erről a bokorról a jobb tányérba hullani.
Belementem a játékba. És elkezdtem sorolni mindazt, ami az elmúlt években felgyülemlett a szívemben, a lelkemben és a testemben.
Minden mondatomra hullottak a virágszirmok, és a harmatcseppek, a tányérok szépen lassan el kezdtek megtelni, a mérleg nyelve hol erre, és hol arra billenve.
Közben az arc a tó tükrében egyre jobban elkezdte mosolyával, kifejezéséveivel manipulálni a gondolataimat. Vircina néha oldalba bökött, hogy térjek vissza az objektív világba, de hatástalannak tűntek figyelmeztetései.
Kifogytam a szavakból, és az utolsó virágszirom is ráhullott a mérleg tányérjára.
A nyelve rezegett még egy kicsit, majd megállt….
Pontosan középen.
- Na látod! Jól döntöttem – Néztem rá bosszús fölénnyel Vircinára. És elindultam a hullámok felé a közben egyre jobban csábító arc ismerős vonásai felé, miközben az agyam azt ismételgette, hogy nekem ő kell, csak ő kellhet…
- Nem veszhetsz el, nem engedem! – kiáltott fel mögöttem az eddig csöndesen figyelő Galyóca tündér.
Odapattant felém, megragadta karomat, és a szemembe meresztette tekintetét.
Szomorúan csillogtak a szemei ahogy rám nézett, majdnem megszakadt a szívem a látványtól. Galyóca szeméből elindult egy apró könnycsepp, majd egyre hatalmasabbra hízott, és szinte néma robajjal gördült ki a szemgödréből, le az arcán és egyenesen bele a mérleg jobb tányérjába, amellyel Huber közben odatipegett közénk.
A mérleg hangosat csattant ahogyan elbillent, a virágszirmok szanaszét repültek, engem pedig, mint akit ébresztőül pofon vágnak eszméltem fel arra, hogy mit készülök tenni.
- Mond ki végre – sziszegte felém Vircina, én pedig szúrós tekintettel a hullámarcra néztem:
- Nincs többé hatalmad felettem! Menj! – Kiáltottam fel, és kezemmel legyintően az arc felé csaptam.
Hirtelen szél kerekedett, felkorbácsolta a vizet, és a feltámadó hullámok morajlóan megsemmisítették annak az arcnak a tükörképét, amelyről néhány pillanattal ezelőtt még azt hittem, végleg megbabonázott.
Úgy éreztem, hogy a szívemről ebben a pillanatban egy hatalmas kő zuhan le, egy béklyó, mely kordába tartotta gondolataimat, érzelmeimet, és mindent, ami nem engedte, hogy az legyek aki igazából vagyok. Önmagam!
A szívem szépen, megnyugodva és ami fontos volt, egyenletesen kezdett tovább dobogni.
Óvatosan visszatértem a padhoz, leültem és a két tündért magamhoz öleltem.
Közben úgy éreztem, hogy magamba ölelem az egész világot…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése